Duliskovich Bazil

Egyemberes helyzetek

2007.11.06. - 2007.12.02.

 

 

Minden helyzet egyemberes. Mindig egyedül vagyunk. Bazil is – bár családos ember – többnyire egyedül van. Bazil olyankor van egyedül, amikor dolgozik. Áll, vagy csak a foteljében ül a pincében. Körötte a falakon azok a képek, amelyek most bennünket vesznek körül. Ott a műteremben még félkészek ezek a képek, lehet, hogy egészen más látható a vásznakon, mint amiket végül (végül?) mi most láthatunk. Ha ül, akkor épp föláll és odamegy valamelyikhez, a falnak fordítja, hogy ne lássa egybe a többivel, vagy ellenkezőleg, kifordítja épp, mert már csak a belső érzés emlékezteti a képre, és kíváncsi, vajon a látvány is ezt a képemléket erősíti-e meg benne. Mert, ha nem, akkor újra kézbe kell vennie a vásznat, a papírt

Az átlagos nagyközönség számára a festés, különösen az olyan magas színtű, gazdag kifejezőkészségű festés, amilyet Bazil végez, nehezen megközelíthető dolog. Számomra sem egyszerű, pedig már néhány évtizede képek között, és képekről beszélgetve élek. Ha Bazil zenész volna, azt lehetne mondani, hogy dalból van a lelke, vagy, hogy álmában is fütyörészik. De ő nem zenész, hanem festő, ezért előfordul, hogy álmában fest. A lelke pedig festékből van, és ecsetből, és oldószerből. És vannak hosszútávfutók, akik futnak álmukban, fák között, semmibe tartó utakon, és színészek, akik éjszaka, amíg az ágyukban fekszenek, akkor is színpadon állnak furcsa fényben, üres nézőtér előtt.

Sokan festenek, mégsem mondható el sok művészről, hogy a lelkük terpentin szagú lenne. Ettől talán még lehetnek jó művészek, de Duliskovich Bazilról bizton állítható, hogy éppen ez a – művészettörténészesen kifejezve – par excellence festőiség az alkotói mivoltának lényege. Sokszor elmondta már, másoknak is, nekem is, hogy nem tudatos alkotó. Nem keresi a témáit, azok, igen, ilyen lenyűgöző gazdagságban maguktól sorakoznak. Mi több, időről időre összeállnak egy sorrá, sorozattá. Belső összefüggéseket mutatnak, de ezek a keresztutalások, átérzetek is tele vannak talánnyal, sejtetéssel. Akinek késztetése van arra, hogy történeteket lásson mögéjük, nehéz dolga lesz, mert kerek, jól dramatizált eseménysor nemigen állítható össze belőlük, csak marad az érzésnél erősebb sejtés, hogy valami azért mégis egybe tartja őket. Egyemberes helyzetek. Az itteni képeken mindig egy embert látunk egy helyzetben. Valami történik velük, illetve bennünk, amikor nézzük őket. Láttukra valami elmozdul bennem, valami régen nem megélt, letapadt érzet. Talán emlék, de nem egészen az. Egy emlékhez közeli érzés, amibe már gondolatok is vegyültek.

Néha, amikor tudatosítom magamban, hogy Bazil nem zenész, nem hosszútávfutó, sem színész, akkor az a reménykeltő érzésem támad, hogy ő egy médium. Titkos szeánszokon, amelyre az asztal köré egymást nem ismerő emberek verődtek össze, a lefátyolozott figura hosszú, körülményes és misztikus szertartás során lép kapcsolatba a nemtudomkivel. Beszél hozzá, a többiek pedig félelmes tekintettel figyelik. Bazil is ilyen túlvilági összekötő, csak éppen az a világ, amelyet ő idéz meg, nem a halál folyó túl felén fekszik. Bazil hírei innen, a benne is, bennem is, mindannyiunkban létező képzetek, érzések, emlékszerűségek, szorongások, vágyakozások és reménykedések világából érkeznek. Ezek is túl vannak a mindennapin, túl azon a közös alapzaton, amelyen az életünket éljük, amivel szólunk egymáshoz, érintkezünk, jeleket adunk és fogadunk. E mögött, vagy alatt is létezik egy réteg, amelyet Bazil képek formájában hív elő, többnyire, mint mondtam, olyankor, amikor maga is egyedül van a műtermében. Éppen ezért különös ennek a végsőkig intim tevékenységnek, a civilizációnk minden szokása és parancsa által elfedett, takart lelki rétegnek a nyilvánossá tétele. Van valami szemérmetlen abban, hogy Bazil időről időre alkalmat kerít rá, hogy olyan képeket, amelyeket éppen, hogy mindnyájan jól elrejtünk magunkban, ő közszemlére tegyen. Nem gyarló, nem obszcén képek ezek. De metszőn őszinték. Nem megértők, nem együtt érzők, nem utalnak a művésznek a kép tárgya iránti viszonyára. Bazil lát és láttat, de a véleménye pusztán abból hámozható ki, hogy milyen témákat, motívumokat hívott elő. És mint tudjuk, ez az előhívó mozdulat sem tudatos, ahogyan az átfestés, egyes képein a rétegek egymásra hordása, az egymásra építkező látványelemek megjelenítse sem az. Mindez mégsem szenvtelen. És épp ezért fontos Bazil zenei festőisége. Hiszen képein a téma, a méret, a képarány, a színek konfliktusa, vagy harmóniája, a felületek kiegyensúlyozott, vagy éppen zaklatott viszonyai, a mindezeken keresztül átsütő érzések, kizárólag az ecsetvonások érzelemdús táncán, a festői festészet semmi mással nem keverhető képességének gazdag, olykor virtuóz kibontakoztatásán keresztül érvényesül.

Gondoljunk bele. Mi a festészet? Nem fennkölt, vagy művészettörténeti értelemben, de a dolog fizikai valóságában. Különféle színű zsíros krémeknek valamiféle szándék szerinti fölkenése egy felületre. Vászonra, vagy falapra, esetleg papírra. Ezt csinálja Bazil is. És nem úgy feszül a feladatnak, hogy én most egy a napsütéstől hunyorgó, már-már kínos arckifejezést öltő tóban ácsorgó kisfiú képét akarom a színes pasztákból kikeverni, mégis ez lesz a cselekvéssor, a napi szertartás vége. Egy kép. A krémek összekeveredtek a vásznon, vagy már előbb egy másik felületen, és aztán úgy, keverten lettek a vászonra hordva, s e keveredésből végül egy fiú arca bontakozik elő. Egy csenevész testé, egy tóé, egy vékony gyerekkaré, egyebeké. És mégis, tudjuk, hogy a kép nem ez, hanem ami a látvány mögött remeg. Egy másik kép, amit soha nem láthatnánk, ha Bazil eme valóságosat nem állította volna elő. Ha nem Bazil állította volna. Ha nem így, nem akkor és ott alkotta volna meg, ahol a kép a semmiből, különféle szenvtelen anyagi halmazokból általa, a Bazil mozdulataiban, rögtönző döntéseinek és választásainak sokaságában kifejezésre jutó energiákból keletkezett volna.

De így történt. Ezek az energiák áramoltak végig a festőben. Indultak valahonnan a nem tudatos rétegekből, napi hangulatnak nevezett komplex, aktuálisan feldolgozott múlt-élmények indulati rétegeiből. Haladtak végig a beidegződéssé vált formaalkotó tudás központján, áramoltak át a szíven, az ereken túl végig a karban, majd annak meghosszabbításaként az ecsetben, s jutottak el az ecsetszár végén remegő ragacsos szőrszálakig. A mozdulatban, ahogy ez a pamacs ráfeszült, nekinyomódott a felületnek, s ahogy ezzel a rajta lévő krémet a már ott lévő színes maszatokkal összekeverte, szóval abban a mozdulatban lehet nagyon megfontolt, nagyon spontán, spakulatívan fegyelmezett, lehet a rutintól figyelmetlenné váló, és lehet önmagát adón őszinte is egy festő. A művek is aztán így, a beléjük tett energiák minőségének függvényében hatnak. Lesznek üresen dekoratívak, túlterhelten megbonyolítottak, vagy lesznek szerencsés esetben, ha alkotójuk szándéka és képessége is az: tiszták. Szólnak másról – leplezni szándékozott, de el nem rejthető egyéb indítékokról –, vagy szólnak önmagukról. És Bazil képei mindig ilyenek. Tiszták, önmagukról beszélők, s ezért bennem is megszólalók. Csak így léphetnek túl az ábrázolás, a motívum banalitásán, s röpítenek a fölébresztett érzésekkel egy mindezeken túli egyetemes megértés felé.

Bazil képeiben mindig nagyon sok titok van. Túl egyszerűek, köznapiak ahhoz, hogy azt hihessük, hogy könnyen megragadhatók. De nem. Van szerencsém néhány Bazil kép között élni, és figyelni azokat is, magamat is, ahogyan a látványfelszín alá, vagy mögémászva, kutatva újabb és újabb szintek, rétegek válnak ismertté előttem. A sejtelem homálya azonban cseppet sem tisztul. Sőt, a titkok szaporodnak. Ez nem mindig kellemes, de a szó eredeti értelmében: jó! Önök itt most egyemberes helyzeteket láthatnak. Ne legyenek illúzióik, engedjék el egymást, helyezzék magukat természetes egyemberes helyzetükbe, és forduljanak a képek felé. Nézzenek rájuk! Nézzenek magukba.