Bernát András

Legújabb munkák

2007.03.20. - 2007.04.13.

Az erotika tériszonya 
 
 
A kiállítás-megnyitó bizonyos értelemben lírai műfaj. Nincs groteszkebb dolog, mint ha művészettörténészt vagy esztétát kérnek föl a feladatra, és az igyekszik lelkiismeretes módon eljárni: a kiállító művészt szakmailag „jellemezni”, pályáját és munkáit stílusok, műfajok, irányzatok szerint besorolni, helyét a korszakok és a trendek történeti egymásutánjában kijelölni – és így tovább. Végigmondani a leckét – most konkrétan arról, hogy Bernát András Kokas Ignác tanítványaként végzett, hogy a 80-as években az „új szenzibilitás” berobbanásakor indult, festészete mégsem volt kompatibilis a transzavantgárd és a „heftige Malerei” kurrens esztétikáival. Kínos lenne azon meditálni, hogy milyen is Bernát viszonya a nemzetközi és van-e köze a magyar absztrakcionizmus hagyományaihoz, hogy pontosan mikor kezdett a monokróm festészetbe és hova tart manapság. Nem mintha e kérdések nem volnának kérdések és nem mintha nem lehetne őket valahogy megválaszolni. De a kiállítás-megnyitó nem értekezőműfaj. Mégpedig azért nem, mert ehhez itt és most túlságosan is tolakodóan vannak jelen a képek. Közvetlen közelükben a műtörténeti észnek jobb félretennie gyors és naprakész klasszifikáló kliséit, és bevallani tanácstalanságát, a zavart, amelyet minden jó művészet óhatatlanul kivált. 
Így hát akkor járok talán el leginkább a feladat szellemében, ha erről a személyes elfogódottságról – de legalábbis ebből kiindulva – beszélek. Számomra Bernát András itt is látható munkái elsősorban erotikustermészetűek – pontosabban fogalmazva, úgy érzem, a nézőerotikus érzékenységére apellálnak. Élvezetük és rejtelmességük, evidenciájuk és zavarba ejtőerejük mindannyiunk efféle érzéki sebezhetőségéből fakad. Arra a különös borzongásragondolok, amit egy-egy efféle hullámzó képsík vált ki, ha elsétálok előtte és végigjátszom rajta fénynek és felületnek ama bújócskázó játékait, amelyeket a festőkódolt bele. Mert a finoman barázdált felület lényegi vonása valamiféle bőr-szerűfolytonosság: hogy a fény, mint egy lágy testen, úgyszólván csak oda-vissza csúszkálni tud rajta de nem állapodik meg semmi egyértelműségnél. A szín sem önálló entitás: akár a felület, ez is valami test-szerűmásnak, a kép-test tulajdonságának látszik. A kép nem ilyen-olyan sárga, narancs- vagy vörös színárnyalatokból áll, hanem őmaga, a teste azonos a színével. Ahogy a párduc sem olyan nagymacska, amelyet történetesen feketére színeztek, mert feketesége azonospárduc-mivoltával, úgy a képek modulációi sem egy megjelenített világ színességének, inkább a képtest sajátszínjátszásának benyomását keltik. Ezért nem ellentmondás, hogy Bernát képei monokrómak, és mégis színesek. 
Lüktetőmozgást látunk tehát: lágy lankák gyűrődnek föl éles törésekké, hogy aztán újra elernyedjenek. Tekintetünk végigsimítja a széles ívek virtuális mezőit, s csak  a finom barázdák sűrű, érdes szálain akad fenn, de csak míg azok a következőpillanatban vissza nem merülnek a hullámzásba, hogy aztán egy másik tarajon bukkanjanak elő. Mi történik? A kép megmozdul: feszes bőre gyűrődni, majd megint kisimulni látszik, hol ez, hol az a hajlata fénylik fel: mintha minden villanással hol itt, hol ott borzolná föl érzéki sörényét. Rilke híres sorai jutnak eszembe: „…villog, mint tigris bőre, nyersen”: akárha csakugyan eleven test volna, „hinti melle a káprázatot/s a csöndes ágyék/ mely remegve lágy még,/ íves mosollyal, a nemzőközépig nem intene…” De a testetnem lehet látni: vagy inkább: a testeket nemlátnilehet Bernát András képein. Ez a festészet zavarbaejtően közel lép hozzánk és ugrásra kész tapintóérzékünket ingerli: nem hagyja eltolni a felületet, nem enged higgadt rálátást az esztétikus formára, amely valamely antik szobor vagy klasszikus akt arányainak szemléléséhez szükséges volna. A rálátáshoz distancia kell, de itt nincs hova hátrálni. Nem tudunk kitérni az erotikus provokáció elől.  Találva vagyunk.
Nos igen, van valami archaikus, animális erőebben a testközeli, folytonos hullámzásban – mint ama bizonyos Apolló-torzóban, amelynek  fenyegetővonzásában az érzékeny költőősi dionüszikus gyönyörök lüktetését, a nietzsche-i görögség orgiasztikus energiáit vélte fölfedezni. Persze Rilke egy milétoszi antik szobor-töredékről beszél, amely azzal kényszeríti ki az erotikus test jelen idejűtapasztalatát, hogy törzséről hiányzik a fej, az individuálisarc, amelynek intelligens, beszélőtekintete fölülírná a test néma közvetlenségét. Ha volna arca, ha volna szeme, a nézőabból olvasná ki, mint saját tükréből, úgymond, a lelket. Ám így, idézem Rilkét: : „…nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne”. Tekintetünk csak a mindenünnen sugárzó erotikus magnetizmusra válaszol, amikor végigtapogatjaa lecsapott vállat, a mellek domborulatait, hogy beleereszkedjen a csöndes ágyék – „mely remegve lágy még” – íveibe.  Rilke szobra e szemérmetlenségre bátorítja a tekintet: hogy engedjen a csábításnak és „szép formák” nyugtázása helyett merje megérinteni a Másikat, hogy merjen hozzáférni, rátapadni, belemerülni, Hogy hagyja magát elveszni ebben az anarchikus, személytelen közösségben. 
Mert az erotika hatalma épp személytelenségében áll – abban, hogy lényegét tekintve nemváltható át személyközi kommunikációra, társas-emberi kapcsolatra. Szentimentális gügyögés, hogy az erotika kölcsönös vonzalom, pláne megértés volna férfi és nő, én és te között. Ellenkezőleg: radikálisan magányosviszony  ez, amely felülírja férfi és nő, Én és Te különbségét, amely elemészt minden kulturális, műveltségi, társadalmi eltérést az emberek között, sőt – mint az archaikus szobor mai elevensége mutatja – érvényteleníti a történelmet is. És nemcsak a másik emberre, de minden tárgyra is kiterjedhet: hogy az erotizmus egyfajta univerzális világviszony. Egy festőszámára úgy jelenik meg, mint olyan közelség, egyszersmind olyan távolság a dolgoktól, a Másiktól, amely nem engedi a szemnek, hogy higgadtan szemügyre vegye őt, csak azt, hogy felületein végigsimíthasson. 
Az az érzésem, hogy Bernátnak is az erotikával – mint ezt a személyest, az individuálist kérdőre vonó egzisztenciális tapasztalattal– van dolga. Talán ez a mélyebb oka annak, hogy e munkáinak nem ad beszélőcímet, csak sorszámot: hogy csaknem nyolc éve azonos technikával és monomán rendületlenséggel készíti képeit, amelyek rafináltan különböznek ugyan egymástól, mű-individuumokként mégsem azonosíthatóak. Ezért készíthet ugyanarról a képről több olyan fotót is, amelyek más-más műnek látszanak. Mert művei nem individualitások: nincs saját világuk, se zárt kompozíciójuk, se rögzített nézőpontjuk, mondhatni szilárd önazonosságuk, amely bennünket, nézőket is a magunkéval tudna szembesíteni. Sokan vannak, és nagyon különböznek – de különbségeik úgyszólván némák: ahogy két érintés között is világok húzódhatnak, mégsem vagyunk abban a helyzetben, hogy kimondjuk, összevessük, magyarázzuk őket. Értelmetlen volna hát egy-egy Bernát-képet külön-külön „elemezni”. A kompozícióba beleírt implicit nézőpont hiánya teszi, hogy Bernát festményei hol forró testek lüktetését, hol szürreális holdbéli tájak látványát idézik fel – és nincs formaszabály, amely döntene közöttük. Ezért érdemes belátnunk, hogy e képek nem reprezentációiközeli testeknek vagy távoli tájaknak: inkább szó szerinti megtestesüléseiaz erotikus világviszonynak magának – a condition humainemegkerülhetetlenségének. Az érzékiség tériszonyának nevezném e tapasztalatot, amely egyszerre vonz és fenyeget, fölajz és megrémít, s amely mindenekelőtt végsőtalajtalanságát hozza érzékeny nézője tudomására. 
Mégis ki kell merészkednünk tudásunk és önértésünk biztos talajáról a képek peremére, hogy engedjük magunkon, a bőrünkön érezni a lét e szédítőerőit. Du sollst dein Leben ändern.  
 
 
Rényi András