Bihari Ágnes

TRÁNSITO PRIVADO

2011.01.18. - 2011.02.19.

 

Kincses Károly:

 

Kubatitok, Kubafiling

 

Kuba divat lett. Rengeteg Kuba fotót, albumot, kiállítást láttam az utóbbi nehány évben. Ezen képek közt volt jó, rossz, érdekes és unalmas, színes és fekete-fehér vegyesen. Sokfélék, és mégis, általában egy kaptafán készültek. A nyilvánosságra került képek nagyobbik részét valahogy eluralta egy sajátos kubafiling. Ismerik maguk is. A pusztuló, de megmaradt nyomaiban is szép, figyelemreméltó környezet, a diktatúra ellenére is szabadnak látszó szép férfiak, bombázó nők, trópusi tengerpart, zene, tánc, haligali... Szegény, de boldog és mindenekelőtt nagyon szabad hely –mondják – ahová, mint egy sajátos skanzenbe jártak és járnak a nyugati és kevésbé nyugati demokráciák szabályozottan unalmas, minden ízében kiszámítható világából kiábránduló emberek. Ezt a képet igyekszik fenntartani és támogatni a kubai hivatalosság is. Minden erővel. Majdnem minden erővel.

 

És aki, bárha csak egy társasutazás 10 napját is töltötte a karibi szigeten, hazahozott fotóin bizony érzékeltette, hogy ő aztán rálelt a kubatitokra, képein feltárulkozik ez a már és még világ, és különben is, Kuba az  Kuba.

Én ezzel a bődületes közhellyel sohasem tudtam mit kezdeni. És nem is akartam. Untam piszkosul. De elfértek azon a polcon, ahol tárolom az indiai úti képeket koldusokkal, szakállas szikh arcokkal, úttesten korzózó tehenekkel, a New York-i felhőkarcolókat alulról, a szentendrei utcákat és egyéb hallatlanul impulzív fényképeket. Elférnek. Évente látok néhány százezer képet, és ezt már több mint harminc éve, megszakítás nélkül. Megszoktam, hogy annyi mindent nem értek, annyi minden nem érdekel igazán, különben is, mit nekem Kuba…

 

Tartott ez az állapot 2010. december 27-ig, amikor felhívott Bihari Ági barátnőm, és ahelyett, hogy azt mondta volna, kellemes ünnepeket, BUÉK vagy valami, helyette meglepő közlést eszközölt: én fotózni, nekem lenni kiállítás Kubáról, te nyitni meg… Auuú! Mit vétettem? De aztán megnéztem a képeit, alaposan és többször is, meghallgattam a szigorúan embargós történeteit, elolvastam tucatnyi blogot, interjút Kubáról. és – mint látják – elkezdett érdekelni a dolog.

 

Például az, hogy miért fényképez, és főleg miért így, egy eladdig a hangjából, mikrofonjából, tollából, helyzetfelismeréséből élő, írástudó nő, akiről tudott volt, hogy az utóbbi 1-2 évet leszámítva, még véletlenül sem fogott fényképezőgépet a kezébe?

 

És akkor még az is eszembe jutott, hogy a „Kuba képek általában” polcomra azért mégsem került fel minden, ahelyt készült fotó. Azok másik része - értelemszerűen a sokkal kisebb – szociofotókon, dokumentarista riportokban, fotóesszékben próbál nem hazudni, megmutatni a valót, vagy annak az idegen által is látható, az állambiztonságiak kijátszásával készült képeit. Megtehetik ezt mindazok, akik mögött egy nagy és befolyásos hírügynökség áll, vagy akik elég bátrak ahhoz, hogy kihívják maguk ellen egy nagyon fejlett diktatúra minden tudhatóan, menetrendszerinti pontossággal érkező retorzióját, vagy akik azt gondolják, úgysem megyek többet oda, vállalom a kockázatot. Ami van. És nem is kevés.

 

De mit csináljon az, akinek nem kell a sulykolt Kubafiling, és nem akar ilyen képeket tömeggyártani? És nem is olyan védett személy, és nem is olyan baromi nagy hős, ráadásul, vissza szeretne menni oda ötödször és hatodszor is, mert valami megfogta azon a helyen?

(Ebben a személyben lehetetlen itt, most nem Bihari Ágira ismerni.)

A harmadik utat választja az ilyen, és megpróbálja nem a pillanatnyi helyzetet, a kommunista diktatúra szigorú szabályai szerint létező Kubát mutatni, hanem azt, hogy mindez mit váltott ki belőle, miként csapódik le benne ez a nagyon ambivalens, nagy szélsőségek közt pulzáló, de azért nagyon szerethető világ.

Bihari képei soul-printek, léleklenyomatok, Hiszen látják, ezek itt körülöttünk nyilvánvalóan nem a kubasablon fényképei. Nem is odamondogatós, tényfeltáró felvételek, hanem egy érzékeny, odafigyelő, a világ dolgait magán átszűrő művészféle képei. Melyek elsősorban arról szólnak, hogy Bihari Ágnes, akinek hosszú és komplikált története van Kubával, mostani útján nem volt túlzottan boldog egy országban, ami néhol olyan, mint itt, nálunk, néhol meg nagyon nem olyan. Miként ez a fényképein is látszik.

 

Lehet, hogy némileg elfogult vagyok a most ünnepelt szerzővel, de azt gondolom, az ostoba Magyar Rádió két és fél éve ugyanannyit vesztett vele, mint amennyit nyert most a magyar fotográfia. És akkor nincs is olyan nagy baj, valami megint a helyére került.