Szigeti Tamás

Köz

2013.09.17. - 2013.09.29.

Régiségek vitrine

Előítélet, hogy a képek ideje a pillanat, melynek nincs absztakciós ereje. Az állat, amit lát, annak valóban nincs ideje. Az állat mindenkor az itt-ben és a most-ban él, mert nincs élete, melyre a születés és a halál jegyében telne el. Az ember képei azonban részei az ember idejének, s ha vannak, készülnek is képek, amelyek  programatikusan a jelenre utalnak, azok is akaratlanul benne vannak a keletkezés és az elmúlás szakadatlan áramában. A kérdés csak az, hogy a képek akarva alkalmasak-e az idő megjelenítésére. Van-e a képekben elég erő ahhoz, hogy a „volt”, a „van” és a „lesz” egymásba ki- és belépő (eksztatikus) állapotait megmutassák?

Nem a képregények által mutatott vulgáris időről beszélek.  Az az idő könyörtelen, rohan, vissza nem tér, antikvárius történészek, slágerszerzők, s velük valamennyiünk örömére és bánatára. Szigeti Tamás képei nem a vulágris időből jönnek. Ezek a képek a sors-idő sokdimenziós terét tárják elénk, melynek időiségében nem a már valami előzőleg létező tűnik fel, amely csak kilép valahonnan, hogy öncélúan tetszelegjen vagy szorongasson, hanem egységet mutat azzal ami volt, ami van és ami lesz. A jelen pillanat, melyet most e képeknek kitetten átélünk, egyszerre származik a múltból és a jövőből.

Az idő, melyről Nietzsche és Heidegger nyomán most beszélek, a „volt” foglya. Ami van, az volt, s újra meg újra lesz.  Ezek a képek ezt az időt mutatják. Mindegyik itt látható kép lázadás a vulgáris idő  által programozott felejtés ellen, mely az önhitt felejtőt elzárja önmagától, legsajátabb múltjától,  s ezáltal attól is, amire egyébként vágyna, saját jövőjétől is.

A képek, melyeket itt látunk, bizonyítják, hogy emlékezés csak a vulgáris idő megtagadása, a visszatérés felidzésére révén lehetséges. Mindegyik képet áthatja a szorongás, melyet nem egyszerűen a már megtörtént visszatérésétől való félelem táplál. A képek azért hatnak ránk, fognak és nem eresztenek, mert a bennünk, magunkban lévő hátborzongató fenyegetésekkel szembesítenek, melyeknek nem kell visszatérniük, mert itt vannak, bennünk és körülöttünk.

Akár sorsszerűnek is mondható a hely, ahol most nézzük ezeket a képeket. Alattunk a Duna, a folyó, melynek vize a vulgáris időmércéje szerint mérve megszakítatlanul, megállíthatatlanul, szenvtelenül, véget nem érően folyik a Fekete erdőtől a Fekete tengerig. Ám ez a folyó Magris, József Attila és Esterházy Péter folyója is. Minden cseppje emberi vércsepp is lehetne. Ennek a folyónak a jelene a történeti időbeliségbe ágyazott, s ekként a múlt és a jövő felé egyként nyitott.

A képek, melyeket itt és most látunk, nem egyszerűen egy ember, nevezetesen a Szigeti Tamásnak nevezett festő időben létezésének dokumentumai. Szigeti a történeti jelenvalólét eksztatikus horizontális időbeliségéből veszi anyagát, utat nyitva a magyar sorsnak, mely ismétlés, visszatérés, elfelejthetetlen szorongás.

A derengő háttérből bármikor újra kiléphet a budai Vár Márványterme, mely 1944 novemberében hátborzongató szertartásnak adott helyet, ahol mindenki ott volt, aki hitt a csodában.  A bálterem megfagyott közönsége ugrásra készen várja, hogy rárohanhasson a meztelen, kiszolgáltatott testre. Az ünneplésre kényszerített, szorongó tömeg újra kivonulhat a Felvonulási térre. A szelid rémi erdőből recski szökevények futhatnak elő.  A zöldelő víz és a zöldelő ég Monet képeit idéző idilli találkozásában ott bujkál a közelítő vihar.  A legfenyegetőbb, a rácsok mögé rejtett, alig látható ember, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy azért van rács mögött, hogy ne támadjon ránk, vagy azért, hogy mi ne támadjunk rá.

Heidegger megvetően szól a „régiségek vitrinéről’, mely az antikvárius történész, a giccsőr, a vezéri ambícióktól fűtött politikus múltra vetett tekintetének műve. Ugyanaz a vitrin káprázatos világszínházzá lesz, ha Sziget Tamás tekintetével nézzük. Megelevendnek a halottak, előhozzák életük emlékeit, s arra kérnek bennünket, hogy változtassuk meg életünket.  

Csepeli György